Ki vagyok én? – Egy hangos belső párbeszéd

Ki vagyok én, ha egyszer csak lehullik rólam minden szerep?

Ne a nevemet vizsgáld, ne a munkámat, ne azt, amit mások mondanak rólam és ne is azt, amit én meséltem eddig magamról.

Győző vagyok – de ez csak egy név, egy azonosító. Egy történet a sok közül. Egy szerep, vagy talán csak annak visszhangja.

És te? 

Hogyan beszélnél magadról, ha nem kellene semminek megfelelned, ha nem lenne ott a múltad, a társadalmi elvárások, a megszokott válaszaid?

Nem tanítani, megmondani, befolyásolni szeretnék. Nem okoskodni és nem terelgetni és főleg nem azt mondani, hogy én már tudom a választ, válaszokat. Ez itt most nem más, mint egy belső monológ, amit nem zártam be magamba. Egy gondolatsor, amit nyilvánosan figyelek tovább, mert valami bennem úgy súgja: a kimondott, leírt gondolat mozdít, elindul, hat és visszatér. Én pedig figyelem, mit váltott ki Benned, bennem és közöttünk.

Az életem során felfedeztem valamit, ami nem a nevemhez, nem a szerepeimhez, és nem a vágyott sikereimhez kötődik. Egy csendes figyelőt, egy különleges jelenlétet a mostban, ami nem akar mást, csak lenni.

Érzem, hogy Győző – az, akit eddig éltem – akar valamit. Tudni és jól csinálni akar. Biztonságra, megértésre, elismerésre vágyik. De ő is megfigyelhető, mint egy karakter egy színdarabban.

És ha valamit meg tudok figyelni, akkor már nem vagyok teljesen azonos vele. Akkor van egy részem, ami túl van rajta, vagyis Győző valami nagyobb téren belül létezik.

A múltam, az érzéseim, a vágyaim, az örömök, a fájdalmak, mind jelenetek voltak.

Szerepek, amelyeket eljátszottam, és időnként még most is magamra veszek. De ha már nem érzem őket élőnek… De akkor miért ragaszkodom mégis hozzájuk? Miért félek elengedni őket?

Talán mert azt hiszem: ezekből állok, ezek összesége vagyok. Talán mert azt mondtam magamnak: "Ez vagyok én."

De ki vagyok akkor, amikor csend van bennem? Amikor nem gondolok semmit, csak figyelek?

Ki az, aki észreveszi a szenvedést – és utána a megkönnyebbülést is?

Ez a megfigyelés vezetett oda, hogy ne akarjak instant válaszokat adni, kapni. Csak figyelni és meglátni egy mintát, a ciklikusságot, egy másfajta gondolkodási lehetőséget. Egy belépőt önmagunk mélyebb rétegeibe.

A legtöbben újra és újra visszamennek ugyanabba a belső és külső körforgásba: A díszlet változik, de a szerep ugyanaz. 

Sok ember úgy él, mint egy színész: Reggel felveszi a szerepét, este leteszi, majd másnap ugyanazt újra magára ölti. Aztán egy napon valami megállítja és akkor – akár egyetlen pillanatra – felteszi magának a kérdést:

"Ki vagyok én, ha nem ez a szerep?" És először lehet, csak a csend válaszol.

De ebben a csendben megérkezik valami, egy különleges felismerés: Én vagyok a színész, a rendező, a néző és talán az egész színház is én vagyok. A színház azonban csak díszlet, illúzió, játék.

Amikor az élet vége felé visszanézünk, felmerülhet a kérdés: Mi volt ennek az értelme? Mit tanultam? Mivé váltam? És amit elértem… most mit jelent?

Ez vagyok hát én, "csak" egy jelenlét, egy figyelő tér. Nem a név, nem a szerep és nem a címkékből felépített identitás. Valami, ami már nem akar elérni semmit, csak valóban jelen lenni.

És, ha ez a jelenlét benned is megmozdul, akkor talán már nincs is köztünk távolság.

Csak a csend, amit együtt figyelünk.